Slash, az élő rocklegenda - Pataki Rebeka

Elég ambivalens módon álltam hozzá a blogelemzéshez. Hogy miért? Mert szeretek írni, olvasgatni, de amint feladattá válik, elmegy tőle a kedvem. És különben is, milyen jó blog lehet egy megadott tematikában? Nos, kellemesen csalódtam, több oldalt is megnézve, de végül a hangtárnok.klog.hu oldalról választottam egy augusztusi cikket: http://hangtarnok.klog.hu/2011/08/26/slash-nap/.

Az oldal azért tetszett meg, mert bár az egri Bródy János Könyvtár Zenei és Idegennyelvi Gyűjteményének blogja, sokkal másabb, mint amire számítottam. Inkább a személyes vonulatú, nem pedig a könyvtári életről szóló, bár szép számmal lehet találni ilyen témájú cikkeket is az egri könnyűzenei élettel és a könyvtári programokkal kapcsolatban. Könnyed, személyes hangvételű bejegyzések vannak túlsúlyban, nem fél kinyilvánítani tetszését a szerkesztő, összességében nagyon szimpatikus a blog. A lényeg az, hogy megtetszett és valószínűleg később is visszanézek, mert rengeteg Jimi Hendrixes és egyéb nagy zenészről szóló bejegyzést is találni az oldalon. Akkor fogott meg igazán, amikor az első Slash-es bejegyzést találtam, mindjárt az első oldalon (mj.: akkor, amikor először néztem), ugyanis az egyik legkedvencebb zenészem (ennek egyik oka, hogy a Sweet Child O’Mine-t próbálta játszani a kedvesem, amikor összejöttünk), és a bejegyzéseket olvasgatva a szerkesztőnek is favoritja Mr. Hudson, külön kategóriát szentel neki, még Mikulásos képet is szerzett róla :D.

A választott bejegyzés nem igazán bő szavú, főként képeket tartalmaz, egy-két idézettel, valamint egy videót egy Slash-féle Godfather Theme feldolgozásról, amely az egyik legismertebb átirata a Keresztapa című film klasszikus zenéjének. Ennek kapcsán szeretném „Léda tojásainál”, ab ovo kezdeni az egészet: Slashről szeretnék írni nagy vonalakban.

Saul Hudson néven született Stroke-on-Trentben, 1965. július 23-án, az Egyesült Királyságban. Édesanyja az afroamerikai származású Ola Hudson, aki David Bowie, és rengeteg más híresség  ruhatervezője volt. Édesapja, Anthony Hudson, albumborítókat tervezett olyan zenészeknek, mint Neil Young és Joni Mitchell. 11 évesen költözött családjával Los Angeles-be, és miután szülei elváltak édesanyjával élt. Szerintem nagyon gyönyörű kisgyerek volt.

A Slash (jelentése: hasítani) nevet Seymour Cassel, a család jó barátja ragasztotta rá, mondván: „mindig sietett, mindig gyorsabban akart egyik helyről a másikra jutni”’.

A gyermek Saul 'Slash' Hudson

Első zenekarát 1983-ban alapította a későbbi Guns ’n’ Roses dobosával, Steven Adlerrel, ahova basszusgitárosként – a később szintén Guns-os – Duff McKagan is csatlakozott. Amikor ez az együttes feloszlott, Slash belépett egy helyi zenekarba, ahol találkozott Axl Rose-zal is, akivel gyorsan barátok lettek (manapság ez már nem elmondható). Elhatározták, hogy közösen egy új zenekart alapítanak. Így alakult ki az alábbi: Axl Rose (ének), Slash (gitár), Izzy Stradlin (ritmusgitár), Duff McKagan (basszusgitár), Steven Adler (dob). Ez a felállás alkotta azt a Guns N' Rosest, amivel Slash híres lett.

Az eredeti Guns 'n' Roses

Mind az együttes logóját, mind az első
albumborítót Slash tervezte és rajzolta

Kezdetben csak kocsmákban játszottak, de itt felkeltették egy kiadó figyelmét, aminek eredményeképpen 1987-ben kiadták első lemezüket az Appetite for Destructiont, mely tartalmazta a három leghíresebb számukat: a Sweet Child O’Mine-t, a Welcome to the Jungelt és a Paradise City-t. Slash írta ezeknek a zenéjét, valamint a Paradise City szövegét is nagyban neki tulajdoníthatjuk (az eredeti változat kissé vulgárisabb, mint az, amit a rádiókban játszanak manapság: http://hu.wikipedia.org/wiki/Paradise_City). Ezzel az albummal abban az évben nem értek el nagy diadalt (kivéve, hogy a legnagyobb példányszámban eladott debütáló album lett később, máig 28 milliót adtak el belőle), egy évvel később futott be igazán. A számokhoz készített videoklippek nagyobb feltűnést keltettek, vegyük csak a Welcome to the Jungle-ban Axl egekig tupírozott haját és pattanásig feszülő bőrnadrágját.

A klip elején (0:31) van egy jelenet, ahol Slash nem is tudta, hogy filmezik. Természetes jelenet: Mr. Hudson alkoholizál a forgatási szünetben (és a forgatás közben is...).

Az 1991-es Use Your Illusion duplalemezzel érték el a legnagyobb sikereket, ez hozta meg nekik a hírnevet. Az album népszerűsítése érdekében turnézni indultak, ami több szempontból is rekordokat döntött. A zenekaron belül azonban nagyon sok feszültség kezdett el kialakulni, aminek az első jele az volt, hogy Izzy Stradlin, a zenekar egyik fő dalszerzője kilépett a Guns N' Rosesból még a turné közben. Az új ritmusgitáros Slash ajánlásával Gilby Clarke lett. Slash utolsó koncertje ezzel a zenekarral 1993-ban volt, Buenos Airesben.  Három év inaktív tagság után 1996-ban kijelentette, hogy kilép az együttesből. Ezek után/közben saját zenekarára koncentrált, a Slash’s Snakepitre, mellyel 1995-ben egy lemezt is megjelentettek „Valahol öt óra van” címmel. Két lemez után, a banda 2002-ig állt fent, bár itt is volt néhány kicserélődött tag. 2000-ben Slash az AC/DC-vel kezdett el turnézni, ő volt az előzenekaruk (de ott lettem volna!), például a Rock AM Ringben. A 80-as 90-es évek szinte összes nagy zenészével játszott együtt, például Alice Cooperrel, Michael Jacksonnal, Iggy Poppal vagy Ozzy Osbourne-nal is. A Slash’s Snakepit után újra összeállt a régi Gunsos haverokkal (kivéve Axlt, mert vele összeveszett), és megalapították a máig is működő (2008 óta nincs énekesük, de hivatalosan nem oszlottak fel) Velvet Revolver nevű együttest. Az első lemezük a Contraband az amerikai listák első helyén debütált 2004-ben, 2 millió lemezt adtak el belőle, ami valljuk be nem kis teljesítmény, a mai popkultúrára szocializált fogyasztói társadalomban. Második lemezük a Libertad is ért el sikereket, bár szerényebb eredménnyel. Most is egy új albumon dolgoznak, ahogy a rocklegenda írja a twitteren: http://twitter.com/SLASH. Van saját weboldala is: http://slashonline.com/

Slash 2008-ban indította be szólókarrierjét, egy saját lemezt jelentetett meg – mily "meglepő" – Slash címmel. Az albumon ő és a barátai játszanak (a projekt neve Slash and his friends volt), 14 számban plusz rengeteg bónusz trackben (a Deluxe Edition 34 számot tartalmaz, például az akusztikus Back from Cali-t: http://en.wikipedia.org/wiki/Slash_(album)). Fergie-től Ozzy Osbourne-n keresztül, Billy Gibbonson át, Myles Kennedy-ig rengetegen játszanak vele. Myles Kennedy-vel közös albumot is készítettek, valamint a Max Sessions akusztikus koncertjén is együtt játszottak. 

Ha a magánéletéről szeretnénk beszélni, akkor el kell mondani, hogy a Guns ’n’ Roses alatt elég zűrös életet élt, finoman fogalmazva a „legyet is röptében hágta” valamint kábítoszer (heroin, kokain, stb.) és alkoholfüggő volt. 1992-ben 8 percig halott volt, mert túllőtte magát és megállt a szíve.

"Dühös voltam magamra, hogy meghaltam."

Első házassága (1992-től Renée Suran modellel) alatt is folytatta kicsapongó életét, ami 1997-ben váláshoz vezetett. Második feleségével, Perla Ferrarral (egy kiugrott madam, újfent „meglepő”) 2001-ben házasodtak össze, Hawaii-n. Két gyermekük van, London Emilio (2002) és Cash Anthony (2004).

Slash Londonnal és Cash-sel

A házasság évében kardiomiopátiával (bővebben itt) diagnosztizálták, ezért pacemakert ültettek be neki. 2006 óta tiszta és józan (állítása szerint – én speciel hiszek neki), amit saját elmondása szerint a feleségének köszönhet. Kettős – amerikai és angol állampolgár,valamint imádja a hüllőket – főként a kígyókat, aktívan támogatja a Los Angeles Zoo-t. Amennyire én tudom - most már - felnőtt fejjel próbál botránymentesen és nyugodtan élni.

Eddig csak az életéről, együtteseiről beszéltem, most rátérnék a gitárjaira. Mindig is Gibson Les Paul gitárokon akart játszani, mert az összes példaképe ezt használta. Éppen ezért fiatal korától kezdve jórészt Les Paul utánzatokon, majd a Guns befutása után igazi Les Paulokon játszott. Van egy róla elnevezett gitárváltozat is. Gyűjti a gitárokat, több, mint száz van neki, köztük pár igazi ritkaság, például egy elektroakusztikus és egy elektromos kétnyakú gitár.

Slash az egyik(!) kétnyakú gitárjával

Megemlítenék még néhány díját és egyéb „díjszerű” eredményét. 2004-ben négy dalát is beválasztották a Total Guitar száz legjobb riff listájába, ahol az első helyet a Sweet Child O’Mine foglalta el. 2005-ben az Esquire magazin a legjobb gitárossá választotta, 2007-ben pedig „Riff Lorddá” avatták és kapott egy csillagot a Rock Walk of Fame-en. 2008-ban a Gigwise ötven legjobb gitáros listáján a 21. helyet foglalta el, 2009-ben pedig a 10 legjobb elektronikus gitáros közé választotta a Time magazin. 2011-ben pedig a Rolling Stones újság 100 legnagyobb gitárosa közül a 65. (http://www.rollingstone.com/music/lists/100-greatest-guitarists-20111123/slash-19691231), és beválasztották a Rock and Roll Hall of Fame-be, az eredeti felállású Guns ’n’ Roses tagjaként (http://www.shockmagazin.hu/portal/hirek/a-guns-n-roses-beiktatasa-nem-kerdes-csak-az-hogy-ok-ott-lesznek-e).

És végül itt tértem vissza a blogbejegyzés témájához: 2010-ben Nyugat-Hollywood polgármestere Slash-nappá nyilvánította augusztus 26-át, a harmadik Sunset Trip Music Festival előestéjén. A House of Blues-ban adták át a plakettet neki, több barátja és ismerőse is beszédet mondott, anekdotázott róla. Ez volt a véleménye:

"Wow, ez az egész annyira nyomasztó számomra".

Elég laza, nem? :D

Nekem tetszik, hogy ilyen rövid, mégis tartalmas volt ez a bejegyzés, mert kutatásra késztet, elgondolkodtat, gyönyörködtet (vegyük csak a fiatal Slash zuhanyzós-cigizős képét :D). Két komment van hozzá, mindkettő dicsérő, az egyik csak egy szó és egy smile: „imádom :D”; a másik pedig kifejezi örömét, hogy milyen jó, hogy lehet néhány képen a zenész arcát is látni (ahogy a fenti képek mutatják, főleg nagy napszemüveg és cilinder van rajta, valamint a nagy haja is eléggé eltakarja azt).

Mindent összevetve örülök, hogy megtaláltam ezt a blogot, mert, ahogy Laci írta alább, nem csak a zene szerelmesei találhatnak érdekes dolgokat, hanem mindenki, aki szeret valami izgalmasat olvasni.

Bejegyzésemet szeretném egy számomra kedves Slash idézettel zárni:

"Megszállhatsz a legdrágább hotelekben, tagja lehetsz egy óriás rockcsapatnak, híres lehetsz és felismerhetnek az utcán, meg minden, de amikor bemész a klotyóra a wc-papír az neked is wc-papír."

Főbb források:

Slash - Anthony Bozza: Slash

http://hu.wikipedia.org/wiki/Slash

http://en.wikipedia.org/wiki/Slash_(musician)

Horváth László blogelemzése

Ebben a bejegyzésben a Hangtárnok blogjának egyik bejegyzését fogom elemezni. A Hangtárnok tulajdonképpen az egri Bródy Sándor Könyvtár zenei részlegéhez készített blog, amely megtalálható a http://hangtarnok.klog.hu/ oldalon. Ez a blog elsősorban Eger és környékének könnyűzenei életét, programjait mutatja be, de ugyanúgy megtalálhatók érdekességek a zene nagyvilágából, bejegyzések különböző eljövendő és elmúlt programokról, eseményekről is. A blogoknál mindig állandó témakörnek, toposznak tekinthető a kultúra világának, a kulturális életnek, a művészeteknek a népszerűsítése, ez a könyvtár zenei részlegére is érvényes. A hangtárnok blogot nézegetve több érdekes cikk is felkeltette a figyelmet, sokat hezitáltam, hogy a jobbnál jobb bejegyzések közül melyiket is válasszam.

Végül a negyedik oldalon találtam egy cikket, amelynek címe „Bill és Team a Broadwayban” – http://hangtarnok.klog.hu/2011/11/12/bill-es-team-a-broadwayban/ Trinity nevű felhasználó írta 2011. november 12-én. Trinity nevénél az archívumban rengeteg cikket találunk, ő feltehetőleg az egyik főszerkesztője az oldalnak, gyakran kommenteket is ír, gyors átfutásra legalább a bejegyzések 80-90%-a az ő nevéhez fűződik. Ezen a napon is két másik bejegyzést is írt a blogba, egyet a Kodály Method-ról, egyet pedig a Black Sabbath-ról.

A cikk tulajdonképpen Deák Bill Gyula egy koncertjéről írt kritika, ami nem is akármilyen koncert, hiszen a magyar blues királya ezzel a fellépéssel ünnepelte 63. szülinapját (igazából a koncert november 11-én volt, a szülinapja pedig 8-án). A cikk egészéből kiderül, hogy Trinity nem csak a zenét szereti, de a zenekarral, a számokkal, ezek történetével is tisztában van, ez szerintem feltétlenül szükséges egy ilyen írás esetén.



Deák Bill Gyula 1948-ban született, és az 1970-es évek végétől lépett fel a Hobo Blues Band nevű zenekarral. Majd az 1980-ban megjelent Középeurópai Hobo Blues című nagysikerű albummal kezdődött az együttes és Bill mindmáig töretlen sikere. 1985-ben ugyan különváltak útjai a zenekartól, azóta a Deák Bill Blues Band frontembereként boldogítja a közönséget, és ad ki szólólemezeket, de több alkalommal is újra összeálltak az eredeti Hobo felállással is. Bill azóta is járja az országot, születésnapi koncertjét éppen Egerben adta, a Team nevű előzenekar után. A blogbejegyzésben a szerző már az elején leszögezi, nem objektívan fogja vizsgálni a koncertet, hiszen nem tud nem elfogult lenni a zenével és a zenészekkel kapcsolatban: „Billért és a Teamért a világ végére elmennék, nemhogy a Broadwayba.” Egyébként végig laza, kellemes hangnemben ír, tiszteli és elismeri, de mégsem ajnározza túl a zenekarokat, számomra élvezetes volt elolvasni. Következő mondata szerint ez a szórakozóhely a 90-es években az élőzene és a blues fellegvára volt, ezt manapság a megújult hely és annak weboldala - http://www.broadwayarena.com/ - alapján nehéz elképzelni, de fogadjuk el a szerző igazát. A bejegyzés első fele a Team Rock Band bemutatásáról szól, képekkel együtt mutatja be a zenekart, és ők is megérdemelnek néhány elismerő mondatot. Ez a banda főleg feldolgozásokat játszik, elsősorban a magyar rockzene klasszikusai közül válogatnak. A bejegyzés szerint az este folyamán felcsendültek közismert számok Radics Bélától, a Piramis zenekartól, de Deep Purple, és – érdekes módon – Deák Bill szerzeményekkel is megörvendeztették a nagyérdemű közönséget. Mindezek mellett néhány saját számukkal a zenészi képességek mellett a tagok zeneszerzői tehetségükről is számot tudnak adni. Számomra kissé érdekes, hogy körülbelül fele-fele arányban oszlik meg a beszámoló a két zenekarról, bár az én véleményem szerint (nem szeretném megbántani az előzenekart, minden tiszteletem az övék,) a két zenekar nem egy kategóriát képvisel, pláne egy születésnapi koncerten kicsit nagyobb arányban vártam volna „Bill kapitány” koncertjének beszámolóját. A szerző szerint azonban a Team Rock Band tagjai méltóak voltak rá, hogy egy ilyen nagy név előtt lépjenek fel, ezt mindenképpen jó hallani, lelombozó tud lenni egy-egy gyengébb előzenekar. Aztán a „főzenekar” színpadra lépésétől is végig elismerően beszél, nem is igazán formál negatív kritikát az együttesről. Mondjuk egy kétszer vagy háromszor ilyen hosszú bejegyzésnél lassan már unalmasnak tűnhet, hogy semmi önálló gondolat, konstruktív kritika vagy minimális elmarasztalás sem jelenik meg, de ekkora terjedelemben még belefér. Annyi hiányérzete akadt ugyan a szerzőnek, hogy se szülinapi torta, se felköszöntés, csak „egy elhaló Happy birthday hangzott el a közönség részéről.” Számomra ez kissé kiábrándító, hiszen egy ilyen pályafutással a háta mögött, és ekkora rajongótáborral mindenképpen megérdemelte volna a közönség felköszöntését. Nekem például felejthetetlen élmény volt, amikor egy híres jazz-kvartett lépett fel Budapesten, és a gitáros szülinapjára az egész közönség egy emberként skandálta azt a híres születésnapi dallamot. (Hasonló gesztusok az előadók részéről is megjelenhetnek, nyilván sokan ismerik azt a legendás 1986-os koncertet, ahol a Queen frontembere, Freddie Mercury énekelte a Tavaszi szél vizet áraszt c. népdalt a Budapest Sportaréna közönségének.) Egy-egy ilyen gesztus mindenképpen az élőzene varázsa, ezek hozzátartoznak ahhoz az élményhez, amelyet egy lemezt hallgatva nem élhetünk át, amellyel belecsöppenhetünk ebbe a varázslatos atmoszférába, amelyet a zene teremt zenész és közönség között. Ilyen szempontból nem csodálom, hogy a szerző hiányolta ezt erről a koncertről. Zárómondatában viszont happy-endet ad a történetnek: „Ettől eltekintve Bill ugyanolyan fantasztikus, mint rég, nagyon jól éreztük magunkat, isten éltesse még nagyon sokáig nekünk!”

A közismert mondás szerint egy kép többet ér ezer szónál. A blogszerkesztésnél is közhelynek számít, hogy egy-egy kép vagy esetleg egy beágyazott videó nagyon sok helyzetben feldobhatja a bejegyzés, vagy az egész blog külalakját, megjelenését. Ebben meglehetősen sok igazság van, hiszen a szöveg önmagában száraznak tűnhet, nehézkesebb lehet olvasni, pláne ha bekezdésekre, külön részekre sincs tagolva. Ilyen szempontból tehát egy-egy ilyen objektum beszúrása esztétikai szempontból is nagy jelentőséggel bírhat. Ezen kívül nyomatékot adhat a szerző mondanivalójának, tükrözheti gondolatait, prezentálhatja a valós eseményt, témakört. Ebben a bejegyzésben éltek is ezzel a lehetőséggel, viszont az embernek gyakran az az érzése, hogy átestek a ló túloldalára. A képek és a YouTube-ról beágyazott videók dominálnak, gyakran egy-egy képre csak egy-két rövid mondatos leírás kapcsolódik – pl. „Bajzát Feri ismét bebizonyította milyen fenomenális gitáros.” vagy „Szólt Bill kapitány bluesa, s a Hatvan csapásról is hallhattunk dalokat. Lenyűgözött a Rossz vér.” Persze természetes hogy egy koncerthez erősen hozzátartoznak a képek, a videók, a zene, csakhogy ezek alapvetően nem tükrözik a szerző véleményét. Ezáltal egy blogbejegyzésként írt koncertbeszámoló vagy kritika helyett már-már galériába fordul át az egész. Ráadásul mindennek a tetejébe a beszámoló végén beszúr egy linket, amely egy Picasa webalbumra mutat, ahol az összes képet megnézhetjük. Ennek tudatában szerintem elég lett volna egy-két kép az előzenekarról, ugyanígy Deák Bill zenekaráról, és magáról az ünnepeltről is. Néhány kivétellel a videókat is össze lehetett volna gyűjteni a bejegyzés alján egy YouTube-linkcsokorral, bár az sem mutatott volna ilyen impozánsan.

A bejegyzéshez ez idáig (december 3) öt hozzászólás érkezett, ebből kettőt maga a szerző, Trinity írt. Ezek a kommentárok nagyrészt dicsérik a koncertet és a blogbejegyzést, illetve éltetik kedvencüket:

Judit szerint: 2011. november 12. szombat - 16:39
Örülök, hogy jól sikerült a koncert és hogy nagyon jól érezted magad, Isten éltesse Bill Kapitányt!

Márkus Laci szerint: 2011. november 13. vasárnap - 14:58
Fantasztikus vagy Trinity!
Nagyon nagy élmény volt olvasni, nézni és hallgatni ezt a nagyszerű BILL koncertet. Annyira átéltem az élménybeszámolót, hogy még el is érzékenyültem. Mivel nekem BILL a példaképen nagyon rossz érzés, hogy jómagam már nem tudok ott lenni egy ilyen fantasztikus koncerten. De nem adom fel és remélem, hogy még majd 1 szer csak el fogok jutni életem során ismét egy DEÁK “BILL” GYULA koncertre.

Érdekes, hogy a kommentelők között milyen baráti a hangnem, több bejegyzést is megnéztem, nem találtam sértő vagy vulgáris kommenteket, ami egyrészt jó érzés, másrészt elkeserítő hogy ezzel mennyire nem a többséghez tartozik ez a blog. Itt már-már olyan érzése van az embernek, mintha mindenki ismerne mindenkit (egyébként nagyjából ugyanaz a néhány ember írja a kommentek nagyrészét), ezáltal kellemes, szinte családias hangulatot kölcsönöz a blognak. Ide tényleg nem káromkodni jönnek az emberek, hanem értelmes és kulturált eszmecsere folyik, ez mindenképpen szimpatikus számomra.

A bejegyzésnek azonban ezen a blogon kívül is van élete, Deák Bill Gyula hivatalos honlapján is megjelent, ezt ezen a címen lehet megtekinteni: http://www.deakbill.hu/ Ezen az oldalon is sok érdekességet találhatunk, például hogy az egyik héten az ő rajongói oldala volt a legaktívabb hazai Facebook-oldal (www.facebook.com/deakbillgyula).

A blogot és a bejegyzést továbbá rengeteg módon lehet terjeszteni, ahogy a blog mottója is szól: „Oszd meg és uralkodunk”. A cikk alján találunk lehetőséget, hogy Facebook profilunk segítségével fejezzük ki tetszésünket, avagy nem-tetszésünket a cikkről, továbbá meg is oszthatjuk azt. Ehhez szintén használhatunk Facebook-ot, de akár Twittert is, alapvetően ezt a két lehetőséget kínálja fel szembetűnően, ha azonban lejjebb megnézzük, a megfelelő ikon kiválasztásával megoszthatjuk több oldalon is (Digg, Delicious, StumbleUpon, Reddit – ezek hazánkban kevésbé közismert és népszerű oldalak, de még így is sok felhasználójuk van). Az oldal hírcsatornájára is feliratkozhatunk egy mozdulattal.

Mindent összesítve számomra ez egy felettébb szimpatikus blog, érdekes témákkal és bejegyzésekkel, nem csak a zene szerelmesei találhatnak rajta izgalmas olvasnivalót. Mivel jómagam is nagy rajongója vagyok Bill kapitánynak, külön élmény volt olvasni, hogy mást is lenyűgöz hangjával, hogy napjainkban is vannak vevők erre a jó muzsikára. Éljen soká a magyar blues koronázatlan királya!