A lebegő állomány előnyei és hátrányai

Feladat: egy blogbejegyzés kiválasztása és elemzése különböző szempontok alapján.

Első hallásra kicsit megijedtem ettől a feladattól, sőt talán még másodikra is. Soha nem írtam saját blogot, de persze az én életemből sem maradhatott ki, ezért volt olyan blog, amit olvasgattam, némelyiket egész rendszeresen is, de azért nem tudnám azt mondani, hogy ez a fajta kommunikáció olyan közel áll hozzám. De sebaj, „felcsaptam” a tematika lapjait, és lázasan keresgetni kezdtem a blogbejegyzések között. Ekkor kicsit elvesztem a szavak erdejében. A bőség zavarában egyik blogposzt követte a másikat, de nem igazán találtam megfelelőt. De csak semmi pánik! - mondtam magamnak. Így bizakodva törtem előre a végtelenbe és tovább.

Próbáltam olyan témát találni, ami azért sokban kapcsolódik magához a Könyvtár-informatika kurzushoz. Szóval még mindig keresgettem mikor rákattintottam egy bizonyos Németh Márton által írt blognak a linkjére. Már a tematikából kiderült, (ahol így volt feltüntetve: Németh Márton blogja az északi könyvtárügyről) hogy itt valami specifikus dologról van szó. Ugyebár északi könyvtárügy. Először az merült fel bennem, hogy itt biztos a skandináv országokról lesz szó, és csodák csodájára ez így is lett.

Tehát megnyitottam a blogot --> http://blog.nemethmarton.eu/ Gondoltam elolvasom, hogy maga a blog szerkesztője mit ír magáról és a blogról mielőtt belekezdenék. Megtudtam, hogy Németh Márton széles érdeklődési körrel rendelkezik. Szegeden végzett történelem és informatikus-könyvtáros bölcsész szakon, és emellett tanult a jogi karon is, ahol Európa-politika diploma mellékletként szolgáló képesítést szerzett. Erasmus-képzés keretében a dániai Aalborg egyetemén is tanult Európa-tanulmányokat angol nyelvű szakon, amelyet 2008-ben fejezett be. Jelenleg az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozik rendszerkönyvtárosként.

Egyaránt vannak magyar és angol nyelvű publikációi is. Ezeknek a nagy része (nem meglepő módon) az északi országok könyvtárainak működéséről, újításairól szól, legalábbis a címekből kiindulva. Ilyen például „A dán könyvtári rendszer alapvető felépítése és működésmódja” , vagy „Az észak-európai országok közkönyvtárügyéről”. A szakdolgozatát is ilyen témában írta: „Az északi országok könyvtárügye az új információs kor kihívásai között.”

Valahogy a téma specifikussága fogott meg. A skandináv országokkal amúgy is szimpatizálok, így eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, innen fogok bejegyzést választani! Elkezdtem tehát olvasgatni.

Magát a blogot Márton nem frissíti sokszor, maximum havonta egyszer-kétszer. Sok mindenről ír, nem csak a könyvtári rendszerek működéséről. Leírja, például, hogy milyen tanfolyamokon, továbbképzéseken vett részt, az első oldalon több ilyen jellegű poszt is található. A ’Random posts’ címszó alatt viszont ilyeneket is látni, mint: „Skandináv napok és Könyvfesztivál”, „Filmek adatai a bibliotek.dk-ban” vagy „Karen Blixen est ma este”. Egy a lényeg: valamilyen formában mindegyik kapcsolódik a skandináv országokhoz és magához a könyvtár intézményéhez.

Általában a posztok összefoglaló jellegűek. Én az első oldalról választottam egy bejegyzést. Ennek címe: „A lebegő állomány göteborgi gyakorlata avagy egy szép elméleti idea gyakorlati ellentmondásai.”

Hogy őszinte legyek, először felvetődött bennem a kérdés: Lebegő állomány? Vajon mit jelenthet ez? Kiderült, hogy ez a bejegyzés egy svéd napilapcikkre támaszkodik, amelyet Márton, Marion Larssontól kapott meg. A cikk címkézve van, így ha rákattintunk a napilapcikk szóra, akkor rögtön az online napilap oldalára érkezünk. Sajnos, nem tudok svédül, így az eredeti cikk elolvasására nincs lehetőségem, de természetesen megbízom a Márton által leírtakban.

Mi a lebegő állomány ideája?

Márton azt írja, hogy ez első pillantásra nagyon hasznosnak tűnhet. A lebegő állomány ugyanis lehetővé teszi, hogy egy könyvtár bármely könyvét bárki előjegyeztethesse bárhonnan (főként online módon). A gép rögzít egy sorrendet, és ez alapján kölcsönözhető a dokumentum a hálózat bármely részlegéből. Másik sajátossága az, hogy a lebegő állomány állandóan hálózati szinten mozog. Tehát ha tényleg mindenki betartja a „szabályokat”, akkor ez azt jelenti, hogy a városi könyvtári hálózat egyik tagjának sincs saját kölcsönözhető állománya, hanem ezt az állományt együttesen alkotják és gyarapítják a fiókkönyvtárak és a központi könyvtár könyvtárosai. A beszerzések tehát a hálózatot bővítik, és nem az egyes tagok állományát.

Márton szerint így a közös érdekeknek nem tehetnek a keresztbe a partikuláris intézményi érdekek és a beszerzések koordinációja révén minden eddiginél hatékonyabb olvasóbarát szolgáltatást lehetne nyújtani.

Véleményem szerint is vannak ennek a rendszernek pozitívumai. Igazából nem is kevés! Először is, ez talán lehetőséget ad arra, hogy jobban szemmel tudják tartani azt, hogy az állomány mely részei a népszerűbbek, milyen dolgok fogynak jobban, mire tartanak igényt az emberek. A könyvtár ezáltal konstatálhatja, hogy miből kell többet beszerezni, és milyen részlegeket lehet csökkenteni.

Másrészt, a legnagyobb előnye az olvasó szempontjából lehet. Gondoljunk csak bele: kevesebb fizikai mozgással gyorsabban kaphat átlátható képet a lehetőségeiről, hiszen otthon mondjuk egy kényelmes fotelből egy forró tea mellett is előjegyeztetheti a számára szükséges dolgokat. És ha netán az illetőnek terveznie kell, akkor más tevékenységekkel is jobban össze tudja hangolni. Például ha én most a Szakdolgozatomat írnám és tudnám előre, hogy milyen szakirodalmakra van szükségem, akkor leellenőrizhetném, hogy melyik mikor lesz szabad és ennek függvényében tervezhetnék.

A szervezés azonban kardinális kérdéseket vet föl. Hogyan szervezik meg a rendszer kialakítását? Igényel-e többletforrást, esetleg az informatikai rendszer átalakítását? Kell-e kidolgozni új szisztémát a könyvtári tagok nyilvántartásához? És ami egy központi kérdés lehet: mi lesz azokkal, akik nem rendelkeznek online hozzáféréssel? Ez alapvető esélyegyenlőtlenségeket szül.

Ezzel el is érkeztünk a rendszer negatívumaihoz. Márton ezt úgy kezdi, hogy az idea átültetése a valóságba elég ellentmondásos végeredményeket szül. Ugyanis a göteborgi könyvtári hálózat fenntartója nem elégszik meg a lebegő állomány koncepciójának bevezetésével, hanem egyfajta versenyhelyzetet próbál teremteni a hálózaton belül: a nagyobb forgalmat bonyolító fiókkönyvtárak magasabb összegű költségvetésből gazdálkodhatnak, mint az alacsonyabb forgalmú társaik. A rendszer egyelőre az audiovizuális médiaállományt illetően működik, de kiterjesztenék a könyvekre is. Ez az ötlet viszont teljesen átgondolatlan.

Láthatóan ez Mártont is elég szélsőséges véleménynyilvánításra készteti, ő így fogalmaz: „Ez viszont így brutális eredményekkel jár…” Hát persze, hogy azzal jár! Egyáltalán nem veszik számításba, az egyes városrészek közti szociológiai és iskolázottságbéli különbségeket. Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy a fiókkönyvtárak környezetfüggők. Azokon a városrészeken ahol magasabb az iskolázottsági szint, kedvezőbb a kulturális és szociális környezet, ott magasabb a könyvtárhasználat, mint a szegényebb, alacsony iskolázottsági szinttel bíró területeken.

Márton is ezt veszi alapul mikor ezt mondja: „Lényegében a gazdagabb iskolázottabb lakosokkal rendelkező városrészek lakóit jutalmazza a rendszer, a szegényebb alacsonyabb kulturális igényű bevándorlók lakta városrészek kárára.” (…) „A szépnek tűnő szakmai idea ürügyén tehát az értelmezésem szerint úgy érvényesülhet akár pénzkivonás is a könyvtári szférából, hogy még jól egymásnak is ugrasztják az egyes városrészek fiókkönyvtárait, miközben a könyvtárak számos társadalmi, szociális funkciójának betöltésére nem nyílik tér.”

Így a könyvtár nem tud érvényesülni, mint kulturális központ, semmilyen helye sem marad a kulturális integrációs programoknak, továbbá nem lehet a helyi és egyéni igényekre testreszabott speciális állományrészeket, szolgáltatásokat elkülöníteni az egyes szegmensekben, hiszen azoknak a modell kiforrása után, szinte nem is lesz önálló állományuk.

Be kell látnunk, hogy így a már most is meglévő társadalmi egyenlőtlenségek még inkább csak fokozódnának. Pontosan azokat kellene segíteni megpróbálni bevonni az ilyen kulturális jellegű tevékenységekbe, akiknek kevesebb lehetőségük van rá, vagy esetleg kevesebb érdeklődést mutatnak az információszerzés ezen lehetősége iránt. Vonzóvá kellene tenni a könyvtárakat, meg kell mutatni az embereknek, hogy a műveltség igen is fontos, és hogy ez számukra is elérhető és nem az otthoni számítógép a kezdete és a vége ennek.

Ráadásul, ahogy Márton fogalmaz: „Egyáltalán semmilyen tere nincs a fizikai könyvtári térhez kötődő szolgáltatásoknak, a kézikönyvtári állomány funkciójának, gyarapítási kérdéseinek.”

Tehát ennek a „megakönyvtárnak és megaállománynak” vannak hátrányai is. A hagyományos értelemben vett könyvtár és annak funkciói alapjában véve változnának meg. Márton is alapvető kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban: „..ha minden beszerzés (a könyveké is) központilag megy, akkor a könyvtárak kézikönyvtári állománya hogyan fog gyarapodni? Ki fogja képviselni a könyvtárhoz mint fizikai térhez számos szolgáltatás kapcsán odanőtt felhasználók érdekeit? S egyáltalán hogyan lehet a könyvtárakat, mint vonzó szociális tereket (lásd harmadik hely koncepció) a helyi szakmai mozgástér végzetes leszűkítésével hatékonyan működtetni? Mi lesz a helyi szolgáltatási arculattal (ha nincs mögötte megosztható helyi tartalom, csupán hálózati alapú)?”

A már felvetett kérdés pedig, hogy mi lesz azokkal, akik nem rendelkeznek internetes, online hozzáféréssel, a levegőben marad. A digitális szakadék itt is kimutatja a foga fehérét, és rontja az egyenlő esélyeket. Erre Márton nem tér ki a blogposztban, de szerintem ez is egy kardinális kérdése ennek a javaslatnak.

Következő gondolata, hogy mit mondanak a rendszer védelmezői. Ők azzal védekeznek, hogy 2012-2013-ban felújítás miatt úgyis bezárják a központi könyvtárat, ezt megelőzően kell tehát olyan gyakorlatot kialakítani, mely révén a központi médiaállomány is elkezd lebegni, a kölcsönzési előjegyzések révén a fiókkönyvtári hálózatban.

Azonban a fent említett negatív szociális és kulturális hatásokkal és a helyi szint potenciális kiüresedésével így is számolni kell és nincs ötlet, hogy a megszűnő kulturális teret – ami valószínűleg fontos funkciót töltött be – modernizáljuk-e a kor követelményeinek megfelelően, mert a megszüntetése bizonyára űrt hagyna maga után.

Szomorúan nyugtáztam, hogy a bejegyzéshez nincs hozzászólás. Bár eléggé bele kell merülni a témába, ahhoz, hogy az ember véleményt tudjon róla alkotni, de akkor is sajnáltam, mert szívesen elolvastam volna az emberek véleményét erről a kezdeményezésről.

Márton azzal zárja a bejegyzést, hogy lehet, hogy némileg sarkítottak a kérdései, de ezeknek a kérdéseknek van oka, és egy olyan rendszerről van szó, ami ha megvalósulna, az sok minden értékes dolog kárára történne. Azt javasolja (amivel én is egyetértek), hogy a lokális és a hálózati paletta lehetőségei között egyensúlyt kellene találni. A lebegő állomány egyáltalán nem egy rossz ötlet, csak át kell gondolni, és úgy megvalósítani, hogy az ne menjen olyan dolgok kárára, amelyek alapvetően fontosak és értékesek a világban.